Sokszor meg vagyunk arról gyozodve, hogy az életünk  jobb lesz, ha
férjhez megyünk, ha megszületik az elso  gyerekünk, vagy  ha
megszületik a második. Aztán meg azért vagyunk frusztráltak, mert
a gyerekek túl kicsik még ehhez vagy ahhoz  és azt gondoljuk, hogy a
dolgok jobban mennek majd, ha felnonek.
Folytatásként  kamaszkori viselkedésük miatt vagyunk
elkeseredettek.
Meg vagyunk gyozodve arról, hogy boldogabbak leszünk, mikor
ezen a korszakon túljut. Azt gondoljuk, az életünk jobb lesz, ha partnerünk
megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélünk, ha csodálatos
nyaralásaink lesznek, ha nem kell dolgozni. De ha most nem
kezdünk el boldog és  teljes életet élni, akkor mikor?
Mindig lesznek különbözo nehézségeink. Legjobb ezt elfogadni és
elhatározni, hogy boldogok leszünk, akármi történjék.

Alfred Souza mondta:
,,Sokáig abban a hitben éltem, hogy a valódi, igazi életem még csak
most fog elkezdodni és az ehhez vezeto úton mindig voltak
megoldásra váró akadályok: gúnyos megnemértettség, idoigényes tennivalók, még
nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdodik a valódi élet! Végül
megértettem, hogy ezek az "akadályok " a Valódi élet."

Ha íly módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs
egy olyan módszer, ami a boldogsághoz elvezet, mert a módszer
maga a boldogság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát
és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra
kedves emberrel a ritka pillanatokat és emlékezzünk rá, hogy az ido nem vár
senkire.

És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az
iskolának, majd ha elkezdodik az iskola, majd ha lefogyok 5 kg-ot,
majd ha sikerül felszedni 5 kg-ot, majd ha gyerekem lesz, majd ha
végre kirepülnek a gyerekek, majd ha dolgozni fogok, majd ha végre
nyugdíjba megyek, majd ha férjhez megyek, ha végre elválok...

Nem várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a
házvásárlást. Sem a tavaszt, a nyarat, az oszt, a telet, sem az élet
végét és egy újjászületést, hanem eldöntjük magunkban, hogy
nincs az életben jobb pillanat a boldogságot "elkezdeni", mint ez a pillanat.

Az életöröm és a boldogság nem úticélok, hanem maga az utazás.

Néhány ötlet mára:
-dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged pénzre
-szeress úgy, mintha nem fájna a csalódás
-táncolj úgy, mintha senki se látna

Most próbálj meg válaszolni ezekre a kérdésekre:
-sorold fel a világ 5 leggazdagabb emberét!
-sorold fel a világ 5 legutóbbi szépségkirálynojét!
-sorolj fel 10 Nobel-díjast!
-sorold fel 5 Oscar díja színészt!

Hogy megy? Rosszul?  Ne aggódj! Senki sem emlékszik így a tegnap
legjobbjaira. A tapsviharok elmúlnak, a trófeák beporosodnak, a
gyozteseket elfelejtjük.

Most ezekre a kérdésekre próbálj válaszolni:
-sorolj fel 3 jó tanárt, aki segített neked  azzá válni, aki lettél
-sorolj fel 3 barátot, aki a nehéz idokben melletted állt
 -mondj olyan embert, aki azt éreztette veled, hogy különleges vagy
 -sorolj fel 5 embert, akikkel szívesen töltöd az idodet

Hogy megy? Jobban? Azok az emberek, akik az életünket
különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak, vagy a legnagyobb díjak
nyertesei. Viszont aggódnak értünk, törodnek velünk és mellettünk
állnak minden helyzetben.

Töprengj el rajta egy pillanatra, milyen rövid az élet! Te mit akarsz
tole? Ki vagy te? Ha megengeded, segítek válaszolni erre a kérdésre.
Valószínuleg nem vagy a  nagy- és közismert  hírességek egyike, de
olyan ember vagy, aki miatt ezt az e-mailt körbeküldtem.

Jónéhány évvel ezelott a Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta
(akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100
méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor
elkezdodött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a
cél felé törekedett a beérkezés és a gyozelem reményében.A nagy
igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és
jónéhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyzo
hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt
és visszfordult...mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé,
megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a
9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak  be a célvonalon. A
stadionban pedig a  nézok felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik
ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.
Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem
az egymás felett aratott gyozelem . Az életben sokkal fontosabb másokat
gyozelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.

EGY GYERTYA NEM VESZÍT SEMMIT, HA MEGGYÚJT EGY MÁSIKAT.
Ezek a mondatok egyszeruek, maguktól értetodoek és nincs nagy
jelentoségük, de néha-néha nem árt elolvasni oket, ha egyébként
tisztában is vagyunk mindezzel. Gyakran túlságosan elmerülünk abban,
amit csinálunk... és közben elfelejtjük, miért is csináljuk......